Panaszkodó nők és hallgatag férfiak – avagy miért kaphatnak más diagnózist?

Dr. Csörsz Ilona szolgáltató partnerünk cikkeivel és videóival is arra inspirálja leendő és új pácienseit, hogy elindulhassanak a valódi belső munka és önismeret felé, és hogy klinikai szakpszichológus segítségét kérjék lelki problémáik megoldására. Alábbi írásában azt vizsgálja, hogyan kommunikál egy nő páciens és egy férfi páciens a tüneteiről, és hogy miként alkot diagnózist egy nő és egy férfi orvos. Ismerje meg a kutatás tanulságait Ön is!

Történetünk egy vidéki kisváros kórházában játszódik, ahol egy fiatalasszonyt, nevezzük Ilonkának, valamilyen daganat miatt megoperálnak. A férje és a nő nagyszülei rendkívüli módon aggódnak érte. A 80 éven felüli nagyszülők már a kora reggeli vonattal elindulnak, hogy időben beérjenek a kórházba, a férj pedig a főorvos szobájában, kezeit tördelve várja a szövettani vizsgálat eredményét, amely szerencsére negatív. Ezalatt a kórteremben a műtét után ébredező, gyengeségre panaszkodó nő arról beszél a szobatársainak, hogy vele senki nem törődik, itt hagyják egyedül, amikor ő halálos beteg. Majd megkéri egyik szobatársát, hogy adja oda neki a kozmetikáját, hogy a vizit előtt egy kicsit kisminkelje magát.

Vajon egy ilyen „betegségtörténet” hallatán mit gondol az olvasó erről a nőről? Hány éves lehet? Mi a foglalkozása? Milyen a házassága? Miért operálták meg? Miért lett egyáltalán beteg? És mit gondol minderről, ha ugyanez a történet egy férfiról szól?

A Gyógyító Nőkért Kutatóműhely azt vizsgálta, másképp ítélik-e meg orvos- és pszichológushallgatók a pácienst – és magát a betegséget is – attól függően, hogy férfi vagy nőbetegről van-e szó? A kutatásban első- és harmadévesek vettek részt, mivel arra is kíváncsiak voltunk, hogy az egyetemi pályaszocializáció során hogyan változik – egyáltalán változik-e? – a diákok véleménye a betegek viselkedéséről és magukról a betegségekről. A vizsgálatban nem hagyományos esetismertetést használtunk, hanem Nagy Lajos A beteg című elbeszélését olvastuk fel – „női és férfi változatban”. Ez a fajta beteg- és tünetbemutatás, amely nem csupán egy élettelen adathalmaz, lehetővé tette, hogy mintegy sűrítve követhessük végig a folyamatot, ahogyan a hallgatók értelmezik a tüneteket, s megalkotják a diagnózist. A célunk az volt, hogy ne csupán egy diagnózist kapjunk, hanem hogy feltérképezzük a hallgatók ehhez vezető érzéseit, élményeit, nem tudatos előítéleteit, nemi sztereotípiáit.

Azért esett a választás a bevezetőben összefoglalt novellára, mert nincs benne pontos diagnózis; több kidolgozatlan karakter szerepel a történetben, s az elbeszélés érzelmileg meglehetősen semleges. Erre azért volt szükség, mert egy információkban hiányos történetet automatikusan megpróbálunk értelmezni, kerekebbé tenni, kiegészíteni: a történet projekciós felületté válik, ami beindítja a fantáziánkat, és végül egy olyan történet születik, ami sokkal inkább szól a saját gondolatainkról, mint magáról az eredeti történetről. A novellát meghallgatva a hallgatók elkezdtek asszociálni a betegről, és arról, miért kerülhetett kórházba. A vizsgálat érdekes különbségekre derített fényt...

A nem panaszkodó férfi páciens

A két nem képviselői jelentősen eltérő gondolatokat fogalmaztak meg a férfi és a női betegről. Úgy tűnik, már a hallgatók körében tetten érhetjük azt a jól ismert jelenséget, hogy a férfi orvosok az orvos-beteg konzultáció során jóval kevesebb teret hagynak az érzelmek és a pszichoszociális problémák felszínre kerülésének. Vizsgálatunkban, amikor a férfi páciensről volt szó, jóval több kérdést hagytak megválaszolatlanul, főleg az orvosira járó férfiak. A betegeket és azok tüneteit általában is jóval szegényesebben írják le – s a férfiakat sem tartják képesnek panaszaik részletes, érzékletes leírására. Mindebben jól tükröződik az „erősebb nemtől” eleve elvárt viselkedés: férfiember ne panaszkodjon. Tehát sem a férfi páciens nem panaszkodik, sem a férfi orvos nem kérdez…

De nézzük meg közelebbről, milyen is „a páciens”, ha férfi? A hallgatók leírásában egy 35 év alatti, sovány, bizonytalan ember, akit valamilyen daganat miatt megoperálnak. Tipikusnak tekinthető az alábbi szűkszavú válasz, amely jól tükrözi az elképzelt férfibeteg „színtelen” karakterét: „Kb. 30 éves. Szakmunkás. Egyszerű ember.” A betegséget kiváltó tényezőnek leginkább a munkahelyi stresszt és a túlterheltséget tekintették – és érdekes módon többnyire azt is feltételezték, hogy dohányzik és helytelenül táplálkozik. „Egy nagy építkezés épületgépésze, éjszaka is dolgozik, nincs ideje sem enni, sem pihenni. Az építkezés minden terhe rá hárul. Ha hazamegy, ott is helyt kell állnia, segíteni a házimunkában és a gyereknevelésben.” (Érdemes megemlíteni, hogy a munkahelyi stressz már a 19. század óta a legtipikusabb magyarázat volt a férfiak „orvosilag nem magyarázott” tüneteire, míg a nőknél ezeket túlnyomórészt családi és érzelmi konfliktusoknak tulajdonították – úgy tűnik, ez a mai napig így van.)

A „szomatizáló” női páciens

A novella alapján elképzelt nőbeteg képe a férfival szemben meglehetősen komplex és színes. Egy 35 év körüli, sovány, vonzó, háztartásbeli vagy szolgáltatóiparban dolgozó nőt látnak, aki elégedetlenkedő, aggódó, pesszimista, nem igazán okos, állandóan csak magával van elfoglalva, amolyan „városi nő a falusi bikák között.” A házasságában magányosnak érzi magát, fizikailag pedig nőgyógyászati problémával küzd, de konkrét panaszai mögött nem húzódik meg komolyabb betegség.

Érdekes volt látni, hogy mind az orvostanhallgatók, mind a pszichológushallgatók a nem igazán szimpatikus novellabeli nőbeteget a szomatizáló (lelki feszültségeit testi betegségbe fordító) vagy pszichoszomatikus háttérrel rendelkező csoportba sorolták, annak ellenére, hogy a szövegből egyértelműen kiderül, operáción esett át. Ez a gyógyító gyakorlat számára rendkívül fontos jelenségre hívja fel a figyelmet: elképzelhető, hogy a kevésbé szimpatikus páciens ismeretlen betegségét az orvosok hajlamosabbak pszichoszomatikus természetűnek tulajdonítani? Ezt erősíti, hogy a Mitől alakulhatott ki ez a probléma? kérdésre adott válaszokból is az derül ki, a hallgatók leginkább élethelyzeti és személyiségbeli problémákat véltek rejleni a fizikai betegség hátterében: „igyekezett felkelteni maga iránt a családja érdeklődését”; „a túlzásba vitt aggódás, stressz, a szeretetlenség az oka”; „a szorongásai testi elváltozásokban nyilvánultak meg”.

Az is jellemző tendencia, hogy a nő szinte kizárólag a családi konfliktusok részeként, vagy függő személyként jelenik meg a válaszokban: „…nem tanult meg egyedül lenni, másoktól függ a saját szubjektív jólléte.” Feszültségei párkapcsolati vagy érzelmi problémákból erednek, nem pedig a munkából, mint a férfiaknál. S hogy tovább árnyaljuk a képet:  leginkább a női hallgatók gondolták úgy, hogy a betegség hátterében érzelmi okok állnak.

Mit hall meg az orvos, mit mond el a beteg?

Vizsgálatunk során kiderült: az, hogy egy hallgató férfi vagy nő, sokkal inkább meghatározta a betegek és betegségük megítélését, mint az, hogy pszichológusnak vagy orvosnak készül-e. Ez különösen annak fényében érdekes, hogy a pszichológusok és orvosok egészen másfajta képzési, szocializációs folyamaton mennek keresztül. Az ugyanolyan nemű pszichológus- és orvostanhallgatók véleménye közötti hasonlóságok (pszichoszomatikus háttér, nemi sztereotípiák) abból is adódhatnak, hogy ebben az időszakban, az egyetemi években a huszonéves hallgatók körében még erősebbek a korosztályi, kulturális hatások és nemi sztereotípiák, mint a szakmaiak. Azonban az is bebizonyosodott, hogy a laikusok és a hivatásos segítők sokkal inkább hasonló elképzelések, sztereotípiák mentén gondolkodnak, mintsem azt akár a laikusok, akár az orvosok vagy pszichológusok gondolnák.

A nemekkel kapcsolatos sztereotípiák azonban nem csupán az orvos diagnózisalkotására hatnak – arra is, ahogyan a betegek a tüneteikről beszélnek, ahogyan a betegségüket viselik. A nemi sztereotípiák pedig annál veszélyesebbek, minél kevesebb információ áll rendelkezésre egy betegről. Kutatásunk fontos tanulsága, hogy mind a laikusokat, mind a szakembereket (orvosokat és pszichológusokat) segíteni kell abban, hogy pontosabb, részletesebb, jól strukturált anamnézisek – azaz a páciens személyes történetébe jól illeszkedő betegségtörténetek – hangozzanak el. A pácienseknek tudniuk kell elmondani, az orvosoknak tudniuk kell meghallgatni a történetet, ami valakit a rendelőig vezetett. Számos tanulsággal szolgáló vizsgálatunk nyomán az is egyértelmű, hogy az erre való felkészítést már a pszichológus- és orvosképzésben el kell kezdeni.

Csörsz Ilona, PhD
klinikai szakpszichológus
Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi Centrum Népegészségügyi Kar
Magatartástudományi Intézet munkatársa

Elérhetőségek:
Weboldal: csorszilona.eu
Youtube csatorna: videók

A cikkben megjelenő szolgáltatással kapcsolatos kifogással a szolgáltatást nyújtó gazdasági társasághoz lehet fordulni, az OTP Egészségpénztár ez irányú mindennemű felelősségét kizárja.